„Álmodj, mintha örökké élnél, és élj úgy, mintha ma meghalnál."
James Dean, ő csak tudta
A halál mikor hal már meg? Annyi barátomat vitt magával, hogy többen vannak a föld alatt, mint akik a földön járnak. Na de hogy az utánunk jövők is? Egy negyvenhat éves író, az még fiatal, mint Zoli. Hogy irigyeltem, hogy mindenki a becenevén szólította! Pedig azt bizony ki kell érdemelni. Ő egy szeretni való ember volt. És még szép ember is, ne feledjük. Mint egy levantei czigány fiú. A fekete, nagy, csodálkozó, mélyre látó szeme rokonszem volt, mint családom legtöbb tagjáé. És arról nem volt szó, hogy nélküle kell élnem!
A barátok Isten bocsánatkérése a rokonok miatt. Amikor már a színe elé jut az ember, akit egy nagy tanári íróasztal mögött ülve képzelnek sokan, azért megkérdezi:
Miért? Miért, hogy annyi fájdalmat okoztam az embereknek és személy szerint neki? Hát nem láttam meg, hogy mindannyiunkban benne világol a szentség, és egyedüli példányok vagyunk, mint egy hópehely?! Nem láttam be, hogy mindenki a szeretet kinyilatkoztatása? Közben az Úr jegyzetel valamit a noteszába, és ez idegesítő. Nem vagyunk mi olyan rendkívüliek, miként ő kedvesen állítja, de vacakok se vagyunk. Csak vagyunk. Úgy, ahogy. És történik, ami történik. Istennek nem mondhatod, hogy ezért meg azért. Istent nem okíthatod. Mert ő jól tudja: az első lépés a halhatatlanság felé a halál. Csak a halálban leljük meg igazi nevünket, mert a halálban nem vagyunk már az emberi erőfeszítés részesei. A halál farag belőlünk hősöket.
Zolival a szigligeti alkotóházban találkoztam először. Nyár volt, maga vágytalan, de vérperzselő. Azt láttam, hogy a hároméves fiát, Matyit nagyon vigyázza, de azt is, hogy a József és testvéreit olvassa, meg a fiánál hat évvel nagyobb lányával játszik a vízben. Matyi azt mondta rám, hogy: „Óijás!", és az ölembe telepedett. Akkor láttam a féltékenység szikráját megvillanni Zoli szemében.
Mi akkor már barátok voltunk. Hogy miképpen lettünk? Arra már nem emlékszem. A fél szemünket behunytuk a füstben, biztos. A nálam tíz-tizenöt évvel idősebb, de ugyanannyival fiatalabb cimboráim is (meg)szerették. Mert csöndes volt. Mert mosolygós. Mert szerethető.
Ültetek a használt Alfa Romeójában? Nem? Sokat vesztettetek. Mindent szeretetett, ami olasz. De talán kicsit sportosan vezetett. Már ősz volt a csodálatosan göndör haja, amikor azt mondta Száraz Miklós Gyurinak:
Nem érdekel az egész. A jövő mindig most van.
Akkor már csak hosszú lépéseket tett meg a korcsmában. Kata, a felesége és Zsófi, a lánya vigyáztak rá.
Két portréfilmet is készített rólam, az egyiknek a felét Szegeden forgattuk. Volt, hogy tizenkétszer vett föl egy jelenetet, mint egy játékfilmben. A munkában nem ismert pardont. A Cantata profana, az utóbbi évtizedek legjobb koncertfilmje, amihez kétszáz snittet dolgozott ki meg százhatvan beállítást, hat a Bartók-regényemre. Nagy sikere volt a Csoda és Kósza című könyve gyermekeknek és gyermekszívű felnőtteknek, mint magam. De leg¬először is Zsófinak és Matyinak. Imádták a lovakat. Az üzenetrögzítőjén a „Csapataink harcban állnak" mellett az is volt, hogy „Lovat, csikót veszünk". Majdnem lett egy közös tévésorozatunk is, hétköznapi emberekről.
Édesanyja halálakor 66 volt a vércukra. Nekem a fele is majdnem elég volt. De Zoli több halált túlélt. Ezért hittünk most is ebben. A doktora már lemondott róla, ő élt tovább. Az éjjel eltávozik, mondták, de ő maradt. Kezdtünk újra bizakodni. Katának, a párjának már az erősítőszerek neveit soroltam (sajnos ismerem őket), és hozzátettem, inni is adjanak neki, ha kér. Meg ha nem, akkor is. Hashártyagyulladásban meghalni végül is csak a háborúban szoktak. Ha nincs gyógyszer.
Minden meghal, csak a műanyag nem. Aki az akar lenni, jelentkezzék Isten tanár úrnál. A szünetben, ami az életben nincs is. Hogy mi az élet? Rajz, miközben a tanár úr elveszi a radírt. És mi az emlék? Az, amivé leszünk. Jó esetben. Én bizony több nekrológot nem írok. Tessék szíves életben maradni.
A barátok Isten bocsánatkérése a rokonok miatt. Amikor már a színe elé jut az ember, akit egy nagy tanári íróasztal mögött ülve képzelnek sokan, azért megkérdezi:
Miért? Miért, hogy annyi fájdalmat okoztam az embereknek és személy szerint neki? Hát nem láttam meg, hogy mindannyiunkban benne világol a szentség, és egyedüli példányok vagyunk, mint egy hópehely?! Nem láttam be, hogy mindenki a szeretet kinyilatkoztatása? Közben az Úr jegyzetel valamit a noteszába, és ez idegesítő. Nem vagyunk mi olyan rendkívüliek, miként ő kedvesen állítja, de vacakok se vagyunk. Csak vagyunk. Úgy, ahogy. És történik, ami történik. Istennek nem mondhatod, hogy ezért meg azért. Istent nem okíthatod. Mert ő jól tudja: az első lépés a halhatatlanság felé a halál. Csak a halálban leljük meg igazi nevünket, mert a halálban nem vagyunk már az emberi erőfeszítés részesei. A halál farag belőlünk hősöket.
Zolival a szigligeti alkotóházban találkoztam először. Nyár volt, maga vágytalan, de vérperzselő. Azt láttam, hogy a hároméves fiát, Matyit nagyon vigyázza, de azt is, hogy a József és testvéreit olvassa, meg a fiánál hat évvel nagyobb lányával játszik a vízben. Matyi azt mondta rám, hogy: „Óijás!", és az ölembe telepedett. Akkor láttam a féltékenység szikráját megvillanni Zoli szemében.
Mi akkor már barátok voltunk. Hogy miképpen lettünk? Arra már nem emlékszem. A fél szemünket behunytuk a füstben, biztos. A nálam tíz-tizenöt évvel idősebb, de ugyanannyival fiatalabb cimboráim is (meg)szerették. Mert csöndes volt. Mert mosolygós. Mert szerethető.
Ültetek a használt Alfa Romeójában? Nem? Sokat vesztettetek. Mindent szeretetett, ami olasz. De talán kicsit sportosan vezetett. Már ősz volt a csodálatosan göndör haja, amikor azt mondta Száraz Miklós Gyurinak:
Nem érdekel az egész. A jövő mindig most van.
Akkor már csak hosszú lépéseket tett meg a korcsmában. Kata, a felesége és Zsófi, a lánya vigyáztak rá.
Két portréfilmet is készített rólam, az egyiknek a felét Szegeden forgattuk. Volt, hogy tizenkétszer vett föl egy jelenetet, mint egy játékfilmben. A munkában nem ismert pardont. A Cantata profana, az utóbbi évtizedek legjobb koncertfilmje, amihez kétszáz snittet dolgozott ki meg százhatvan beállítást, hat a Bartók-regényemre. Nagy sikere volt a Csoda és Kósza című könyve gyermekeknek és gyermekszívű felnőtteknek, mint magam. De leg¬először is Zsófinak és Matyinak. Imádták a lovakat. Az üzenetrögzítőjén a „Csapataink harcban állnak" mellett az is volt, hogy „Lovat, csikót veszünk". Majdnem lett egy közös tévésorozatunk is, hétköznapi emberekről.
Édesanyja halálakor 66 volt a vércukra. Nekem a fele is majdnem elég volt. De Zoli több halált túlélt. Ezért hittünk most is ebben. A doktora már lemondott róla, ő élt tovább. Az éjjel eltávozik, mondták, de ő maradt. Kezdtünk újra bizakodni. Katának, a párjának már az erősítőszerek neveit soroltam (sajnos ismerem őket), és hozzátettem, inni is adjanak neki, ha kér. Meg ha nem, akkor is. Hashártyagyulladásban meghalni végül is csak a háborúban szoktak. Ha nincs gyógyszer.
Minden meghal, csak a műanyag nem. Aki az akar lenni, jelentkezzék Isten tanár úrnál. A szünetben, ami az életben nincs is. Hogy mi az élet? Rajz, miközben a tanár úr elveszi a radírt. És mi az emlék? Az, amivé leszünk. Jó esetben. Én bizony több nekrológot nem írok. Tessék szíves életben maradni.
Temesi Ferenc./Élet és irodalom./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése