Tudta?
Tudta, hogy az egykori budai Népszínházat, egy a Lánchíd tövében álló raktárból alakították ki? Nem elég, hogy raktárból lett, de hogy önkéntes és ingyenes munkával Pest és Buda lakossága végezte a földmunkákat, nemre és rangra való tekintet nélkül? Álljon itt a hiteles történet, az egykori krónikás, Molnár György beszámolója (naplója) szerint: "... 1861. július hó 16-án Aurora (a hajnal) szép tekintetű fölkelésénél már ott állott a bástyaszerű rozzant épület körül a Szegedről Budára feljött bátor és lelkes színészcsoport s a már megviselt, tépett társulati zászlót V. Kovács József magasan lobogtatta! A fölkelő nap csak akkor mosolygott még oly vidáman Budára, mikor arany sugaraiban Gorove Tóni 1849-ben, a fehérvári várkapu melletti kerek nagy bástyára föltűzte a honvéd légiók fényes zászlaját! A színtársulat kicsije nagyja ott volt már virradatkor, hajnal hasadtára és szorongó kebellel várta a színház építésére alakult bizottmány elnökét Áldásy Antalt, Budaváros főkapitányát, kinek a színészek után legtöbb érdeme volt a budai népszínház alapításában. Láttára ez ünnepélyes csoportnak, a svábhegyre kirándulók is megálltak, s megértvén a szándékot, a színészcsoporthoz csatlakoztak. Megérkezett Áldásy az elnök és hivatalosan birtokba véve az épületet, megtette az első ásást, az első kapavágást a föld kihordására, a Duna partra! Fölhangzott erre a Szózat dallama, majd a "Tartsd meg óh Istenünk nemzetünk és hazánkat" induló és elöl Áldásyval megindult a kubikoló, földet hordó, talicskát toló menet az épületből a Duna partjára s ezzel megkezdődött az épületnek színházzá való alakítása! A lobogót az épület homlokzatára V. Kovács József föltűzte, és úgy megerősítette, hogy 3 és fél éven keresztül minden viharnak ellentállott és bár foszlányokra tépve, de mindig fennen lobogott! Óráról-órára szaporodott a földet hordó, földet talicskázó lelkesült közönség és a fölfogadott tót napszámosok egész nap tátott szájjal állottak, mert ásóhoz, kapához, talicskához ugyan nem juthattak. Egy német egylovas bérkocsis épp aznap állott ki új kocsijával és a vörös bársonyos párnájú kocsi belsejét lelkesülésében teli rakta földdel, csakhogy ő is segítsen a budai népszínház építéséhez, e mellett büszkén kiabálta a bakról, hogy első fuvarja a budai népszínház földje volt, s hogy ezzel szentelte föl, ezzel keresztelte meg új kocsiját. A legfelsőbb körtől az utolsó koldusig jöttek Budára és földet ástak, földet hordtak emlékezetül. Batthyány Apraxin Júlia grófnő három nap, egymás után délelőtt és az esti órákban ott volt és földet hordott, földet ásott. A gyereksereg utánnok a dajkák tömege, ölükben a picinyekkel, tömegesen jöttek át Pestről földet hordani! Egy hét alatt oly általános divattá vált Budára az épülendő népszínházba földet ásni, földet hordani járni, hogy ehhez az első munkálathoz nem kellettek fizetéses napszámosok, mert 8 nap alatt elvégezte az általános lelkesedés ezer meg ezer karja! Oh szép napok oh gyönyörű idők - kikelve és fenn ragyogva a közönséges kor posványából, vajon úgy eltüntetek-é, hogy csakugyan sohasem jöttök vissza többé?... Oly szépek valátok, hogy tán igazok sem voltatok!..." Forrás: Molnár György: Világostól világosig. I. -II. Kiadja: Schlesinger Sándor Könyvnyomdája, Szabadka, 1880.
Az a darab, amely megírása után évekig hevert előadatlanul - Az ember tragédiája volt? A kortársak nem is gondoltak arra, hogy ez a drámai költemény - amit ők csak könyvdrámának tekintettek - színpadon is megállja a helyét. Aki a tragédia nagy színházi értékeit fölismerte, Paulay Ede, a Nemzeti Színház akkori igazgatója volt. Ő hozta színre, megmutatva a világnak, a dráma elévülhetetlen értékeit, saját rendezésében és mindjárt óriási sikerrel. Ám Madách Imre akkor már nem élt. Az Ember Tragédiája költője és megálmodója soha sem láthatta művét a színpadon.
Tudta, hogy a Bánk bán olaszul is színre került? Az előadás 1899-ben, a Vígszínházban zajlott le először Budapesten. A darabot Garády Viktor fordításában, a híres Salvini játszotta társulatával először Budapesten, később számtalan észak-olasz városban is bemutatta Katona József remekművét.
Tudta, hogy a nagy Enrico Caruso élete egyetlen bukását Budapesten, az Operában élte át? A Magyar Állami Operaház fennállásának egyik leghíresebb vendégszereplője, Enrico Caruso, a kor kiváló olasz operaénekese, 1907 szeptemberében érkezett a fővárosba. Az Operaházban, az Aidában lépett föl, ám a szerencsétlen véletlenek összjátékaként, és a hazai közönség közömbössége okán, az énekesek királya minálunk megbukott. Ez a színházi esemény oly egyedülállóvá lett idővel, hogy még évek múlva is írtak, beszéltek róla, sőt a nagy énekes halálakor a hivatalos nekrológban is megemlítik, mint egy érthetetlen és tragikus incidenst.
Tudta-e, hogy viszont Puccini számára a Magyar Királyi Operaház hozta meg a külföldi sikert? Itt tartották meg a Pillangókisasszony első, nem olaszhonbeli előadását és a remek dalmű kirobbanó sikere kapcsán került más színpadokra.
Tudta-e, hogy amikor Szigligeti Edét, a színház színészét, rendezőjét, és színpadi szerzőjét kinevezték igazgatónak, szerződése szerint köteles volt egy szezonban két darabot írni a Nemzeti színpadára?
Tudta-e, hogy Wagner Richard volt az egyik leghíresebb karmester, aki a Nemzeti Színház karmesteri székében ült? Abban az időben nem volt még külön Operaház, és az operákat is a Nemzeti Színház játszotta, heti két előadásban, így került a neves mester a Nemzeti Színház zenekarának élére, ahol saját operáját vezényelte.
Tudta-e, hogy Jávor Pált betörőnek nézi házmestere és pisztolyt fog rá, amíg a rendőrség meg nem jelenik? Jávor Pál, 1927-28 táján, amikor a fővárosba szerződik, teljesen ismeretlen színész volt. Czobor Imre kollégája viszont egy szezonra vidékre szerződik, akinek lakását erre az időre átveszi. Személyesen már nem találkoznak, a lakáskulcsot a Magyar Színház portáján, lezárt borítékban hagyja, s Jávor magához véve a kulcsot, otthon öltözködik, amikor a házmester, revolverrel a kezében, a nyitott ablakon át beront, sakkban tartja, amíg a rendőrség a helyszínre ér. Neve említése nem hoz enyhülést, és csak hosszas magyarázkodás, és telefonálgatást követően engedik szabadon. A házmester dohogva megjegyzi, hogy jobban tenné a Nagy Czobor művész úr is, ha nem adná át ilyen névtelen senkiháziknak a lakását. Ilyen névvel egyébként, mint Jávor, meg ne legyen az ember színész.
Tudta-e, hogy halálos végű párbajokat is vívtak színészek? Kolozsvárott például 1881. augusztus 5.-én, két színész áll egymással szemközt, két kitűnő színész: Temesváry Lajos és Szombathelyi Béla. Az összetűzésre tulajdonképpen egy teljesen jelentéktelen eset ad okot. Ugyanis Szombathelyi Béláné Kolozsvárott egy alkalommal a színházban, ugyanazon páholyban ült le, melyben Temesváry felesége szokott ülni. E páholyban kis idő múlva Temesváryné is belépett, ahonnan Szombathelyinét, minden alapos ok nélkül kikergette, mondván, hogy az az ő tiszteletbeli páholya - holott ilyesmi ott nem is volt divatban, tehát kijelentése a valóságnak nem is felelt meg. A botrány elkerülendő: ügyét sírva elpanaszolta férjének, aki másnap Temesvárynét kérdőre vonta és kijelentette, hogy nem tartja őt művelt nőnek, hanem műveletlen debreceni cívis-asszonynak! Erre aztán Temesváry és Szombathelyi közt indult meg a szóharc. Majd Szombathelyi kijelenti, hogy amennyiben
a két nő egymástól bocsánatot kér, úgy elsimultnak tekinti az ügyet. Temesváry azonban nem fogadta el a békés kiegyenlítésnek e gáláns nemét, mire a két férj lovagias útra terelte az ügyet: tehát pisztolypárbaj lett a dolog vége, amely Szombathelyi halálával zárult.
a két nő egymástól bocsánatot kér, úgy elsimultnak tekinti az ügyet. Temesváry azonban nem fogadta el a békés kiegyenlítésnek e gáláns nemét, mire a két férj lovagias útra terelte az ügyet: tehát pisztolypárbaj lett a dolog vége, amely Szombathelyi halálával zárult.
Másik halálos végű párbaj főszereplője.Keglevich István gróf, aki tudvalevőleg az állami színházak intendánsa volt, előzőleg pedig a Vígszínház egyik megalapítója és igazgatója. Történt egyszer, hogy a parlamenti viták hevében Hentz Károly néppárti képviselő felszólalásakor valaki az ellenzék soraiból felnevet. Hentz megszakítja beszédét, és a nevető személye iránt érdeklődik. Valaki puszta tréfából az ott gubbasztó Keglevich nevét mondja be, aki erre "szamárság" szóval felel, mert hogy nem Ő volt a nevető személy. Hentz magára veszi, és nem akarván adós maradni, ezt mondja a gróf felé fordulva: "Maga meg kegydíjas szarvasmarha!" (Ugyanis a gróf 6000 Forintos kegydíjat élvezett egykori operai és Nemzeti Színházbeli intendánsi állása folytán, erre vergált e kifejezés) persze a gróf rögvest provokáltatta Hentzet. Az ellenfelek megnevezték segédeiket, akik rendkívül súlyos feltételű kardpárbajban állapodtak meg. A duellum -sajnos - áldozatot kívánt: gróf Keglevich István halva maradt a porondon, 1905. május 29-én.
