Reményik Sándor: Vágy.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Pontszám:

 

 

0 (0)

TÓT DEÁK DALA./Vörösmarty Mihály./

Ha kedvem elborúl,
Mert pénzem nincs, vagy nem is volt,
Nadrágom, csizmám csupa folt,
S kapcám mégis szorúl:
     Csak rajtad bámulok,
     S tüstént kigyógyulok,
          Roppant világ,
          Dicső világ!
Mi szépek tájaid:
A hegy, völgy és a nagy terek,
Hol dús kalászok rengenek,
És zöld borág virít;
     Mely drága gyűjtemény,
     És ez mind nem enyém!
          Oh szép világ,
          Gazdag világ!
Akárhová megyek,
- S miért ne mennék? nem tudom -
Szép városokhoz visz a nyom,
Hol megpihenhetek;
     Pedig látá az ég,
     Egy házat sem rakék.
          Oh szép világ,
          Pompás világ!
S ha féktelen vizár,
Jég, tűz, vihar pusztítanak,
S ház és mező megromlanak:
Mi gondom? semmi kár!
     Az ég be nem szakad,
     A föld még megmarad.
          Erős világ,
          Szilárd világ!
S ha itt ott éhezem,
Mi baj? van, aki jól lakott,
És hány van, aki jót ivott!
Ha ezt elképzelem:
     Étvágyam csöndesűl,
     A sor majd rám kerűl.
          Oh jó világ,
          Boldog világ!
S nem ingyen süt-e rám
Az isten napja mindenütt?
Kivévén, már ha lefeküdt,
S akkor sincs éjszakám:
     A hold leszen napom,
     Világát bámulom.
          Arany világ,
          Ezüst világ!
S ha mindezt megunom,
Csak tőlem függ, mivé legyek.
A legdicsőbb magyar leszek,
Mihelyt csak akarom:
     Hazám naggyá teszem,
     Ki szólhat ellenem?
          Dicső világ,
          Magyar világ!
S ha majd nagy úr leszek:
Ispán, alispán, potrohos,
Magam, cselédem aranyos,
S mind rajtam függenek:
     Ki hinné: én vagyok,
     Ki most itt koplalok?
          Oh szép világ,
          Dicső világ!
1843

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.